Szinte minden percről lehetne írni, mert olyan kis imádni valóak: amikor alszanak, esznek, nevetnek, sírnak, stb... . Teljesen megváltozott az életünk, új értelmet kapott minden. Mindent másképp látunk, másképp gondolkodunk. ...és ez annyira jó! Kicsi Tündérkéink megszépítenek minden pillanatot.
Nagyon jó kisbabák. Szeretik a pocakjukat, szerencsére még tudok szopiztatni, egyszer-kétszer kell csak pótolni. Kezd valami napirend-féle kialakulni. Éjszaka egyszer kelnek, hogy mikor, az attól függ, hogy meddig nyúlt el az este. Ha egyszerre kelnek, egyszerre szopiznak.
Egyre többet vagyunk a levegőn, sőt már Mamiéknál is voltunk kétszer több napot.
Túl vagyunk mindenféle vizsgálaton: hasi, -koponya, -csípő ultrahang, ortopédia, audiológia, fejlődésneurológia.
Lellével jártunk gyógytornára, mert kicsit kötöttebb volt a jobb oldalán a csípője és ferde volt a nyaka. Ez csak úgy látszott, hogy picit kifli formában feküdt. Nagyon kevés helye volt a pocakban, Majácskának hagyta a nagyobb helyet, cserébe pedig több kaját kapott. Most már csak itthon kell vele tornázni, rendbe jött a nyaka is és a csípője is. Amúgy nagyon mosolygós, kedves kislány, hatalmasakat tud aludni, főleg hason. Nevet mindenre: az árnyékokra, a popsikenőcsre, talán még a pókhálóra is. Ő a legutóbbi mérés szerint 4830 g, 53 cm (2890g-mal, 46 cm-rel született).
Maja nagyon huncut kislány. Sokszor azt hisszük, hogy sikerült elaltatni, nyitva a szája, lóg a keze, tiszta ernyedt, de amikor próbáljuk a kiságyba tenni, hirtelen kipattan a szeme és mintha órákat aludt volna, teljesen éber. Rendszerint éjjel kimászik a pólyából, hogy hogyan csinálja, azt nem tudom, úgyhogy rendeltünk nekik hálózsákot, mert a pólyát amúgy is kinövik már. (Egyébként a pólyában csak akkor vannak/voltak, amikor a kiságyban alszanak.) Amikor sír, úgy áll a kis szája, hogy a szívünk megszakad. Maja 4520g és 53 cm volt a múlt héten (2450g-mal és szintén 46 cm-rel született).
Nagyon nyugodt Babák, akkor sírnak, ha éhesek, meg persze, amikor öltözünk. A sapkát felettébb utálják. Szeretik, amikor éneklek nekik. A karunkban altatjuk és nagyon nem szeretjük sírni hagyni Őket. Lehet, hogy erre valaki azt mondja, hogy elkényeztetjük így a Drágákat, de én meg úgy gondolom, ahogy Ranschburg Jenő bácsi mondta: az a szülő, aki nem dédelgeti, szeretgeti eleget a gyermekét, az éppen olyan bűnt követ el, mint aki nem ad neki enni.
Szóval nagyon élvezzük az anyaságot, apaságot, a család is odavan értük, unokatesók is imádják Őket. Nem mondom, néha nehéz, nagyon nehéz (és az elején volt, hogy a fáradtságtól estére eltörött nálam a mécses...), de megéri, mert két kis
Csodánk van.
